Sziasztok!
Ez a bejegyzés most 360 fokos fordulatot vesz. Eddig mindig a jó, vidám dolgokról számoltam be nektek, amivel persze semmi baj nincsen. Azonban tudom, hogy leendő cserediákok is olvassák a blogomat, így hát gondoltam összeírok olyan dolgokat amikről nem feltétlenül beszélünk, legalábbis én nem. Nem azért, mert hazudni szeretnék, vagy becsapni másokat, szimplán félek ezekről beszélni és nehéz beismernem, hogy nem minden napom úgy telik, mint ahogy azt Facebookon, Instagramon, vagy Snapchaten mutatom. Ez szerintem egyébként mindenkivel így van. Mindenki azt szeretné mutatni, mennyire tökéletes az élete, mennyi ruhája van, mennyit utazik, milyen finom és tökéletesen elkészített ételeket eszik. De szerintem ez nem egészséges, sem annak illetőnek, sem másoknak. Erről a témáról órákig tudnék beszélni, mostanában sokat gondolkozom ezeken. Ha rámegyek egy model Instagram oldalára minden ott van a szemem előtt amiről álmodom; tökéletes test, hibátlan bőr, csillogó vadi új ruhák, magas szőke hercegek...stb. De aztán rájövök, hogy ez nem a valóság. Kis millió alkalmazott dolgozik ezeknek az embereknek a képein, hogy tökéletes legyen, aztán egy vagyont fizetnek érte, hogy az adott parfümmel vagy ruhával pózoljanak. 
Tudom, hogy kellenek az életünkbe példaképek, emberek akikre felnézünk, de közben azt is tudom, hogy rengeteg fiatal lány esik abba a csapdába, hogy azt hiszi neki is így kell kinéznie. Tudom, hogy ez klisé, de olyan nincs, hogy "tökéletes" és véleményem szerint ne is legyen. Gondoljatok bele...ha meg lenne mindenetek, amit csak akartok az életben, utána mi lenne? Újabb dolgokért sóvárognánk és soha nem lenne elég. Mindig fejlődünk, nincsen megállás az életben. Minden perccel közelebb kerülünk a dolgok végéhez, mert minden csak időleges.

Kicsit elkalandoztak a gondolataim...Térjünk vissza ahhoz ahhoz a bizonyos 3 ponthoz. Előtte viszont szeretném letisztázni, hogy száztíz százalékosan boldog vagyok. A rosszabb napjaim inkább az előző családnál történtek és leginkább onnan elevenítem fel az emlékeimet.

1. Akkor is, ha nem akarjuk, lesz honvágyunk
Sajnos ez elkerülhetetlen. Ha mégérkezel egy teljesen új helyre, teljesen új szokásokba csöppensz. A régi megszokott rutinok lassan elfakulnak és kezdesz teljesen más szokásokat felvenni. Néha azonban elfog az a vágy, ami otthon volt. A családi összejövetelek, baráti kiruccanások. Ez teljesen normális, mindenki átéli. Ilyenkor a legjobb amit tehetünk, és amit én is tettem, hogy lefoglaltam magamat amennyire csak tudtam. Tudjátok mennyire sűrűek voltak a napjaim, legtöbb esetben este 6 volt mire haza estem. Utána még vagy barátokkal mentem el vagy tanultam. 

2.  Nem mindig minden habostorta
Sokan látják a fényképeket a közösségi médián, azt gondolva mennyire szerencsések vagyunk. Párszor azonban, főleg az első pár hónapban sokszor álomba sírtam magamat. Ebbe valószínüleg a régi fogadó család is nagy szerepet játszott, de volt, hogy könnycseppekkel a párnámon aludtam el, az otthoni emlékeket kutatva. Az első pár hétben az otthoni szokások teljesen a feledésbe merültek. A reggeli rutinom és az étrendem már aligha emlékszem mi volt. De az évvégére már látom, hogy ez kell ahhoz hogy változzunk, új emberek legyünk. Emlékszem amikor befejeztük otthon a vacsorát, hisztiztem anyának, ha segítenem kellett bepakolni a mosogatógépbe a koszos tányérokat. Ma el sem tudom képzelni, hogy ne segítenék elpakolni. Vagy amikor a ruháim a padlón hevertek és a kanapémon egy centi hely nem volt, hogy bárki is leüljön. Ma már minden reggel megcsinálom az ágyamat, összehajtogatom a ruháimat és szeretem ha a dolgok a helyükön vannak. Tudom, ezek apróságok, de mégis úgy gondolom, hogy nagy szerepet fognak játszani a késöbbiekben. 

3. A magány érzése
Ez többféleképpen megmutatkozott rajtam. Először is magányosnak éreztem magamat bizonyos napokon, amikor úgy éreztem nincsenek igaz barátaim. Volt kivel ülnöm ebédnél és volt kivel beszélgetnem szünetben, de mégsem volt olyan ember akivel nagyon megértettük volna egymást. Aztán persze, ahogy teltek a hónapok elmélyedtek a kapcsolatok és kialakultak életre szóló barátságok, de amikor megérkeztem és nem volt senkihez fordulnom az borzalmas volt. Minden gondolattal egyedül kellett játszanom és akkor annak tetejében az angolom sem volt még az igazi.
A másik formája a magányságnak az az volt amikor nem tudtam magamat úgy kifejezni, ahogy szerettem volna. Emlékszem az első napjaimon a suliban sokan odajöttek és beszélgettek velem, több száz kérdést tettek fel, de egyszerűen nem tudtam úgy elmondani a dolgokat ahogy akartam. Aztán persze ezek elhalványultak a hetek múlásával. A szerencse az, hogy nem nevetnek rajtad, ha akcentusod van vagy nehezen beszéled a nyelvet, inkább segítenek. Viszont amikor egy barátnőm épp lelki segítségre szorult és emlékszem nem tudtam olyan tanácsokkal ellátni angolul, mint ahogy én azt akartam elég rosszul éreztem magamat.
Az utolsó formája a magány érzetnek napra pontosan December 18.án köszöntött be nálam, és szerencsére azóta sem éreztem magamat magányosnak. Az volt az a bizonyos nap, amikor eljöttem a régi fogadó családomtól. Az a gyomorgörcs ami bennem volt az nap, azt senkinek nem kívánom. Féltem, és remegtem amikor írta a terülti képviselőm, hogy pakoljam a bőröndömet, mert elmegyek. Ennek tetejében ez a bizonyos nap amúgy is egy szomorú nap az életemben, mert akkor vesztettem el egy számomra nagyon közel álló családtagomat. Idén lesz három éve. Szóval az volt a cserediák évem mélypontja, viszont azóta ível felfele. 

Mint ahogy korábban is írtam, teljesen boldog vagyok az új családomnál és hihetetlen nehéz lesz búcsút mondani nekik jövöhéten. Ugyanakkor nagyon várom, hogy újra lássalak titeket! Nem fura belegondolni, hogy 10 hónapja nem láttuk egymást?

Puszi, Lina