Ma a suli szokásosan telt, nem történt semmi különös, vagy új dolog. A biosz testet megírtam. Lett 5 hibám, szóval csak éppen hogy súroltam az A-t (A=5). Dühített a dolog, mert tudom, hogy ment volna jobban is. Kelseyvel voltam szinte egész nap, nagyon megtaláltam vele a közös hangot, már bulizni is elhívott! Pénteken pedig Laurennel találkozom.

Sajnos többet nem tudok a mai napról mesélni, ezért gondoltam megragadom az alkalmat és kicsit a kiutazásom előtti időkről beszélek. Sokan kérdeztétek, hogy miért vágtam ebbe bele, nem hiányzik e a családom, és hogy tulajdonképpen mit is várok ettől az évtől.
Ha valaki, akkor én azon emberek csoportját gazdagítom, akik sose akarnak kitűnni a tömegből. A véleményemet sokszor megtartom magamnak, nem vágok bele új és ismeretlen dolgokba, mindig kerülöm a konfliktust, és szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. Ezek a tulajdonságok viszont nem visznek előre az életben, sőt hátráltatnak benne. A félelem, a csalódás, az, hogy mások mit fognak gondolni mindig is vészmadárként ugrik elém, amikor döntést kell hoznom az életben. 
Valamikor télen merült fel az, hogy kint töltök egy évet Amerikában. Az elején nagyon lelkes voltam, mert mindenképpen iskolát akartam váltani, és ez a lehetőség pont kapóra jött. Aztán ahogy teltek a hetek és a hónapok, kezdett bennem realizálódni, hogy miről is van szó. Egy év. Több ezer kilóméter távolság. Honvágy. Félelem.
Csak ezek lebegtek a szemeim előtt, ezért úgy döntöttem, mégsem vágok bele ebbe. Jó az itthoni életem, meg van a napi rutinom. A komfortzónám itt van, itt Budapesten. Amikor elmondtam Anyának és Apának, hogy itthon maradok és szimplán csak iskolát szeretnék váltani, nem fogadták úgy ahogyan én azt reméltem. Szerintük megbánom ha itthon maradok és egy hatalmas élménnyel szegényebb leszek. Sokat beszélgettünk, szinte órákat erről. Ők is elmondták a véleményüket, és én is. Végül elgondolkoztam...
Nem tudom mi szeretnék lenni ha felnövök, nem tudok jól angolul, és nem vagyok megelégedve a személyíségemmel. Akkor mire várok? Csodára, hogy egyszer csak minden megváltozik? Nem. Az életben nem így működik. A siker nem a szerencsével jön. A sikerért harcolni kell, az álmainkért pedig kűzdeni kell. 
Úgyhogy beláttam, hogy megbánnám ha nem mennék ki. Ha nem vállalnék rizikót. Így hát belevágtam. Elhatároztam!
Mikor elköszöntem Anyuéktól, párszor elgondolkoztam rajta, hogy miért is csinálom ezt. Hát magamért, csak is magamért és a jövőmért. Mert kockáztatni ijesztő és félelmetes. De tudjátok mi ijesztőbb? A megbánás. Megbánni azt, hogy nem vállaltam a kockázatot. És ez a mindennapi életre is vonatkozik. Apró dolgok, mint hogy nem mondtam, hogy szeretlek, nem kívántam szép álmokat, nem mentem el a barátaimmal, mert otthon ülni kényelmesebb. Ezek mind-mind olyan dolgok, amiket 10 vagy 20 év múlva megbán az ember. 
Az élet másról sem szól, mint kihívásokról. Mindig felül kell múlni önmagunkat, és harcolni azért, amit szeretnénk. Mert ha nem, mindig csak olyan emberek alatt leszünk a ranglétrán, akik mertek kockáztatni!

Így hát amikor haza érek, ami egészen pontosan 260 nap, remélem tudni fogom ki vagyok és mit szeretnék az életben. Ezt várom ettől az évtől

Puszi, Lina