Már lassan három hónapja, hogy a reptéren pityeregve sétáltam át a biztonsági kapun, Budapestnek búcsút intve. Akkor még tele voltam félelemmel és izgatottsággal. Nem tudtam mire vállalkozom, de nem volt vissza út, menni kellett emelt fővel és a legnagyobb pozitívitással látni a dolgokat. 
Mielőtt kijöttem, volt egy felkészítő tábor, ahol mindent töviről-hegyire átbeszéltünk és meghallgattuk a már hazatért diákok élményeit. A legtöbben azt mondták az első hónapban te leszel a sztár. Mindenki érdeklődik majd irántad, odamennek hozzád, kérdezgetnek és barátkoznak. Ez ígyis volt. Minden nap megismertem új embereket, sőt még a bevásároló központban is barátságokra tettem szert. 
A második hónapban már megszoktam, hogy itt vagyok, már volt valamilyen napi rutinom, és viszonylag otthon éreztem magamat a házban. Voltak és vannak is fix barátaim akikkel a szabadidőmet és a szüneteket töltöm. 
Most, hogy már a harmadik hónaphoz közeledem, látok magamon néhány változást. Külsőleg is és belsőleg is. Kezdjük a külsővel. Nos.. Igaz ami igaz, felszedtem pár kilót. Majdhogynem elkerülhetetlen volt, annyi új étel vesz körül, muszáj volt kipróbálni őket. A baj, az ott kezdődik, hogy sajnos hozzájuk szoktam. Amikor otthon voltam, minden nap főztem vagy sütöttem magamnak valamit, ami többnyire egészséges volt, és ami a legfontosabb, "igazi" volt. Itt sajnos minden porból van, előre van csomagolva, és tele van tömve tartósítószerrel. Ezt most már három hónap után meguntam, ezért beszéltem a suliban az edzőmmel és összeállítottunk egy személyre szabott, úgy nevezett "eating plan"-t. Most hétfőn kezdem, és őszintén szólva alig várom! Beszéltem Judyval és ő is támogatja, szóval ma megyünk bevásárolni pár egészséges hozzávalókat. 
Ami a belsőmet illetni, ott is látok már haladást. Az angolom határozottan javult, már teljesen jól értek mindenkit, az angol órán vett szövegek értelmezése is könnyebben megy, és ami persze a legfontosabb, a beszéd is sokkal jobban megy, mint mikor kijöttem. Nem csak a szókincsem bővült, de sokkal bátrabban is szólalok meg! 
Továbbá megtanultam értékelni honnan jöttem. Itt az emberek többsége nem él luxus házakban és a családi hátterük sem a legfényesebb. Itt van például Judy, aki vagy 8 családnál és 5 árvaházban megfordult, vagy Kelsey, aki nem is ismeri az apukáját, anyukája pedig alig érdeklődik felőle, és napi 24 órában cigizik vagy iszik (persze nem azt mondom, hogy csak ilyen családok fordulnak itt meg, de sokan így vannak sajnos). Én pedig hihetetlenül szerencsésnek érzem magamat, hogy ilyen csodálatos élettel lettem megáldva. Mert így van! Amik régen "problémáknak" tűntek az életemben, minthogy az a fiú aki tetszik nem ír vissza, vagy hogy a huszonakármennyi cipőm mellé nem kapok egy újat, vagy épp nem a legújabb telefonom van, értelmetlennek tűnnek. Mindennap próbálok valamit találni, ami miatt boldog lehetek. Apróságok, amik mosolyt csalnak az arcomra, hogy ma egy nagyon szép őszi idő van, hogy Katiet megtudtam nevetettni, vagy hogy mindennap egyre közelebb jutok ahhoz, hogy lássalak titeket!
A jövőképem is kezd kirajzolódni. Eddig fogalmam sem volt mi szeretnék lenni, vagy milyen irányba tanuljak tovább. Sajnos még most sem tudom pontosan, de azt tudom hogy emberekkel szeretnék fogalalkozni. A dolgok, amiket a legjobban szeretek csinálni az a rajzolás, írás, és a sütés-főzés, úgyhogy valószínüleg ezekből fogok ötletet meríteni a jövőben. A legnagyobb álmom mindig is az volt, hogy legyen egy kis kávézom, finom sütikkel, és jó, barátságos hangulattal. Remélem valóra tudom váltani.
Még mindig hátra van picit több mint 6 hónap a programból, de remélem továbbra is fejlődni fogok, külsőleg és belsőleg is!

U.i.: Már csak 196 nap és találkozunk!

Puszi, Lina